"Most még...

 

Most még ne mondj semmit, majd akkor ha megjöttél,

Most még ne mondj semmit, csak akkor ha döntöttél,

Még ne mondj semmit addig még nem érted mit tettél,

Ne mondj semmit még, mert nem vagy nem jöttél.

Most még nem létezünk csak játszunk, csak játszuk, hogy élünk.

Mert ez nem az amit akartunk, mert amit akartunk attól félünk

Most még ne add nekem mit mástól elvettél,

Most még ne mond már akkor, már akkor szerettél.

Most még ne mondj semmit, majd találunk szavakat,

Melyekből élet fakad melyek vége nem a pokolba szakad,

Majd ha megszültük egymást nagy vajúdás után,

Akkor mond, nem késtünk le semmit, amit az élet tőlünk kíván.

Most még legyünk csendben hisz fut az út alattunk,

Rohanó fák takarnak roncsokat mit látni nem akartunk,

Lerombolt vágyak mellettünk melyek közt lelkek bolyonganak,

Akik közt megszűnt a kapcsolat csak látszat az mi megmaradt,

Most még próbálj szállni, ne légy vergődő madár

Légy Te a vándor ki végül hazatalál.

De én had mondjam azt SZERETLEK, s ezért én elmegyek.

Ne bántsalak, ne legyen több bűn mert szeretni így nem lehet.

Ha majd átléped a lét küszöbét, ha majd fájni kezd a nincs többé,

Értelmet kap mi volt a volt s mi volt miért.

Egyet megtudsz majd biztosan lesz egy üzenet

Ki téged mindennél jobban szeretett.

Elmegyek ne bántsalak többé, elmegyek mert szeretlek.

Szeretlek örökké."

 József Attila

 

A HALÁLRÓL

Vas-öltönyben előttem áll
A szomorú, néma halál.
Hideg csókja
Nem izgatja
Sóhajtó kebelem.

Dörrenés s nem él az élet,
Futó ábránd, a multé lett.
Nem marasztja,
Már eladta
Hevítő szerelem.

Előttem áll s torkon ragad!
- Életmentő hát nem akad? -
Tovább nem vár,
S én? - megyek már
Siratva életem.

1921. ápr. 11.

 

A SZEMED

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
Mint ifju pásztor künn a messzi réten
Subáján fekve méláz fényes égen
S kezében búsan sírdogál a nád.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S már fenyves szívem zöldje nem örök.
Galambok álma, minek jössz elébem?
Forró csöppekben gurulnak az égen
S arcomba hullnak a csillagkörök.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S a vér agyamban zúgva dübörög.

1922. dec. 28.

 

ÁLOMBAN ENYÉM VAGY

A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...

Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

1922 első fele

 

IRGALOM

Bizony nem voltam én sem az,
akit a családfők kegyelnek.
És időm sem volt - az igaz -
kikönyörögnöm a kegyelmet.

S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.

Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
azt most már támadóink védik.
Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.

És hallgatom a híreket,
miket mélyemből énszavam hoz.
Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.

1936. okt.